Mindig szerettem a képzeletem játékait, mindig kialakult az életem során egy kult, egy vezérfonal és ettől baromi boldog voltam. Saját szabályaim és értelmezéseim biztonságos keretet adtak és lehetővé tették, hogy ezen világokban kultokban természetesen mozoghassak, hisz irányt adott és el tudtam magam helyezni magamat a világban. Világom a világban pici zárvány, biztonság. Aztán jött a pusztulat. Szó szerint elmúlt a világ az a világ, amiről azt hittem hogy sose fog elmúlni, hogy mindig egy olyan meghatározó alapja lesz az életemnek, hogy jöhet bármi az marad (nem nem az exemről van szó, nem is sz iskolámról és nem is személyekről ez annál összetettebb). De nem maradt, emléke ott van a falon, de már nem jön vissza soha. Amint ezt felismertem nem lett jobb azonnal, hisz ezt a dolgot ezeket az emlékeket el kellet gyászolnom és a folyamat mire felismertem, hogy a régi szokásokat gyászolom nem volt egyszerű. Az a dolog az a világ még ha vissza is mennék az már nem az én világom, nincs ott keresnivalóm és ez nem baj. Az elmúlás és a változás mindenütt jelen való. Akkor érzek helyesen, ha ennek szomorkás-boldog boldog-szomorkás nosztalgiának helyet adok és örülök annak, hogy volt egy ilyen része az életemnek.(és nem hajszolom a múltat) De világok épülnek, virágoznak és elpusztulnak ez a rend...
Színekről, fényekről, illatokról dallamokról történetek, mesék indulnak meg bennem mindig játszik a képzelet mindig kell valami történet és most ezek a történetek állnak a legközelebb a valósághoz. A fantasyt felváltotta a dráma vagy a kalandregény....?(Igen) És még valami régi világaim a csoda vagy a véletlen folyamán lettek egyértelmű vezérkultok. Mindig is bennem voltak, de valami katalizátornak be kellet indítania, hogy ezek a felszínre törhessenek. Most nem kell katalizátor én döntök a vezérkultról, eldöntöm mit szeretnék és fokozatosan lépésről lépésre megszerzem és alakítom. Ez az érzés a felszínen megijeszt belül pedig mélységesen megerősít. Nézem a tükröt és ott állok benne sallangok nélkül...Igen ezt akarom. A világ előttem van mintha csak a második emeleti ablakomból kilépve jutnék el bárhová...erdőbe, tópartra (holott persze ezeket a kis és nagy kiruccanásimat terveznem kell, de kilépek az ablakon bele a világba)
 |
| a kép illusztráció |
Az életet én ciklikusan értelmezem szerintem nem nagyon van lineáris életút. Most hangulatilag egy olyan időszakhoz jutottam el, ami pl.: 10-11 éves koromra emlékeztet. Érdekes, hogy azok a dolgok amiket akkor magaménak akartam tudni az most a birtokomban van. És az is érdekes és csodás érzés, hogy abban a lakásban élek, ahol gyerekkorom legjobb időszakát tölthettem...Változom és az elmúlt 3-4 évben történt változást volt a legnehezebb felfognom. De ez olyan volt mintha egy betonkockából másztam volna ki a déli napfényre úgy egy pár órát még baszkurálja a szememet a Nap, de három óra fel már megszokom és a Nap is kellemesebben süt már addigra.
 |
| pinterestről....így érdemes |
Most nincs társaságom, nem vagyok most csapattag sehol egyedül vagyok.(pár barát és egy csodálatos kapcsolat igen marhára egyedül vagyok). Mégis a világomban én most egyedül vagyok nincs meghatározó társaság, csoport stb.( főként sportcsapatra, iskolai csoportokra és ld50-re gondolok egyik sincs) Látom magamat, ahogy egyedül sétálok Kőérberken, egyedül lóbázom a lábam Mártonhegyen és ez jó nagyon jó. Elhagytam a csoportokat magam vagyok ... Ezzel a felismeréssel tudom megélni a kora harmincas éveimet és ez elégedettséggel tölt el.
 |
| Elégedettséggel tölt el |
És hogy mi a vezérkult? VándorImpi ide-oda ebből is egy kicsit abból is egy kicsit. Erdő, lovak kutyák vagyis hát egy bizonyos kutya (talán a kutyasuli vagy a kutyasport lesz az új társaságom talán elég lesz "csak" Bucival és Windirrel járni a vadont) Lényeg a szabadság a belső megélt szabadság....
 |
| Pinterestes idalizálás... |
 |
| ....egyelőre itt tartunk |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése